16

A Cross Applied Technologies központi rendszere Québecben volt, de a távolság nem tényező a Mátrix virtuális világában. Eve még javában a gépen ült, amely a Cross főhadiszállása felé repítette, amikor Jackie Ozone egy szempillantás alatt a cég központi gépe előtt termett.

A rendszer fehér háztömbjei magasan nyúltak az égbe a virtuális világban, a csúcsukon jelzőtüzekhez hasonló fények csillámlottak. A tömeg folyamatosan áramlott ki-be a legmagasabb torony lábánál az erős kétszárnyú ajtókon keresztül — ez volt a Cross rendszerének főbejárata.

A kapu fölött a külső fal márványából kifaragva egy angyal lenyűgöző, életnagyságú domborműve állt. Az angyal alázatosan lehajtotta fejét, szárnyai szorosan a testére simultak. Kezét földhöz támasztott kardja markolatán nyugtatta, fehér köntöse lobogott a szélben. Bár az egész csak egy tetszetős grafikus megjelenítésnek tűnt, Jackie gyakorlott szeme felismerte a domborműben az első akadályt: az angyal valójában egy biztonsági program reprezentációja volt, amely az illetéktelen behatolókat szűrte ki. A lehunyt szemű szobor ugyan élettelennek látszott, de Jackie pontosan tudta, hogy fáradhatatlan figyelemmel vizsgál meg mindent és mindenkit, aki a rendszerbe lép.

A dekás elővett egy csillogó köpenyt az egyik zsebéből. Az ezüstös kelme lebegni látszott; úgy tükrözte a körülötte levő tárgyak képét, hogy nehezen lehetett közvetlenül rá nézni. Jackie perszonája vállára vetette a köpenyt, és felhúzta a csuklyát. Ebben a pillanatban Mátrix-beli énje eltűnt szem elől: alakja teljesen beleolvadt a környező rendszerbe. Miután így elrejtette magát, Jackie elindult a Cross bejárata felé, de továbbra is szemmel tartotta az őrprogramot.

A forgalom gyors ütemben áradt ki és be. Jackie elvegyült a tömegben; bízott benne, hogy a rendszer forgalmában észrevétlen maradhat. Ugrásra készen figyelt a legkisebb gyanús jelre, de az angyal mozdulatlan maradt akkor is, amikor belépett a kapun a Cross belső rendszerébe.

Megvolt az első lépés, gondolta megkönnyebbülten. Tudta, hogy még számtalan ponton elkaphatják: minél tovább időzik a rendszerben, annál nagyobb az esélye, hogy felfigyelnek a jogosulatlan hozzáférésre, és beindul a reakció. Óvatos, de gyors munkára van szükség.

Jackie egy kerek csarnokba lépett be. Az égbe szökő szinteket oszlopok tartották egymás fölött; minden emeleten erkélyek sora húzódott végig. Széles kupola zárta le a teret, amelyet egy bámulatos freskó díszített — talán Michelangelo vagy Da Vinci reprodukció, Jackie nem volt biztos benne. A kerek erkélyek körül nagy volt a jövés-menés. Mindenfelé méhsejtszerkezetes polcrendszerek és kis kamrák jelképezték az információkat tároló csomópontokat és a rendszer különböző részeinek elérhetőségét.

A padlón a társaság lógója, a körben elhelyezett kereszt volt kirakva; a többféle színű márványból készített mintát arany berakás díszítette. Minden irányban folyosók vezettek a rendszer többi része felé. Jackie kitört az áradatból, amely egyik vagy másik járat felé sodródott, és odament a falon kifüggesztett szögletes réztáblához. A tábla a rendszer csomópontjainak jegyzékét mutatta a látogatók eligazítása céljából.

A valóságban Jackie ujjai most a kiberdekk billentyűzetén száguldoztak. Gondolatait és a makroparancsokat a dekk tettekre fordította a virtuális világban. Perszonája végighúzta kezét a tábla előtt, akár egy varázsló, mire a szép rajzú „vésett” felirat megváltozott — ezzel elindult a keresőprogram, hogy megtalálja Jackie számára a keresett könyvtárat.

A tábla közepén egyszer csak megjelent az apró nyomtatott betűkkel írt nincs találat felirat, majd a kép újra az eredeti állapotára állt vissza. Jackie-t nem lepte meg a dolog. A tábla csak a rendszer felszíni, nyilvános részeiről adott tájékoztatást. Amit ő keresett, az biztosan mélyebben található, több biztonsági réteggel elfedve. Vagy éppen magasabban, gondolta, miközben felpillantott a kupola alatti szintekre. Elfordult az eligazító táblától, és elindult egy lépcső felé, amely a bejárat mellől indult.

Jackie a csigavonalban emelkedő lépcső minden pihenőjénél egy falfülke mellett haladt el, amelyben egy-egy szobor állt. A szobrok az elmélkedés, az ima testtartását öltve bámulták a lépcsőt, de a dekás érezte, hogy lépéseit virtuális tekintetek követik. Jackie a rendszer egyre magasabb szintjein haladt át, és végig szem előtt maradt. Beburkolózott a perszonáját rejtő köpenybe, és remélte, hogy az álcázó szoftver legalább még egy kis ideig sikeresen elrejti.

A negyedik szinten elindult egy hosszú folyosón, melyet végig kis fülkék szegélyeztek — úgy festettek, mintha szerzetesek vagy íródeákok cellái lennének. Néhányban valóban kámzsás alakok ültek gondosan megvilágított kéziratok fölött; ezek jelenítették meg az adatkezelési és tárolási alrendszereket. Jackie megállt egy írópulton elhelyezett vaskos könyv előtt, és egy vékony pálcával suhintott egyet fölötte. Csillámló tündérpor szállt fel a levegőben, és a könyv önszántából kinyílt. A lapok peregni kezdtek a nemlétező légáramban, majd az egyik oldalnál megálltak. Jackie végigfuttatta ujját az oldalon, és végül megtalálta, amit keresett.

Azonnal megfordult, és elindult a folyosón. Ekkor majdnem beleütközött valakibe, aki eléje lépett, hogy elállja az útját. Az alak köpenyt és csuklyát viselt, amely eltakarta az arcát, de a ruhája fölött viselt köntösön látható volt a körbe foglalt kereszt. Jackie alig tudott időben megállni.

— A jelszót! — szólalt meg a köpenyes mély, érzelemmentes hangon. Jackie-nek válaszolnia kellett, ha tovább akart menni. Perszonája elővett a köpeny alól egy tekercset, és átadta az őrnek. A fakó fekete kéz, amely érte nyúlt, olyan volt, akár egy élő árnyék. Kihúzta a tekercset, és a pergamen közepén piros pötty jelent meg, amely néhány pillanat alatt szétterjedt, és elemésztette a papírt; csak egy kis elszenesedett hamut hagyott maga után. A pergamen egy pillanat alatt eltűnt, és az őr leengedte a kezét.

— A jelszót! — ismételte.

A francba! gondolta Jackie. Az álcaprogramnak nem sikerült kijátszania a könyvtár jelszóvédelmét. A Cross nyilván elvégzett néhány frissítést. így hát most közvetlenebb eszközökhöz kell folyamodnia. Gyorsan elindította a megtévesztő programot. Ujjai fel-alá suhantak a billentyűkön: úgy gépelte be az újabb parancsokat, akár a rutinos zeneszerző, aki fogja a jól ismert akkordokat, és improvizál hozzájuk egy új dallamot. Beállította a program paramétereit, ezúttal számolva a reakcióval is, amelyet a biztonsági rendszer az első kísérletére adott. Közben a jég a válaszra várt.

Egy másodpercen belül Jackie perszonája átadta a második pergament is, ezúttal finom, kalligrafikus írással. Az őr szó nélkül kihajtotta a papírt. Jackie visszafojtott lélegzettel várt a csuklyás alak válaszára.

A francba! Újabb virtuális lángcsóva csapott fel; a pergamen azonnal hamuvá omlott, és elenyészett. Az őr nem mozdult.

— A jelszót! — mondta újra. Jackie tudta, hogy a biztonsági program most már résen van, és csak idő kérdése, hogy szigorúbb eszközöket vessen be az adatai ellenőrzésére. Kezdett kifutni az időből.

Kellan lebegett a fényben. Ennél békésebb, nyugodtabb érzést még soha nem élt át. Olyan volt, mint egy biztonságos, meleg anyai ölelés emléke.

Az anyám, gondolta. Ki volt ő?

Egy gyönyörű nő, suttogta egy hang a fejében, vad és szenvedélyes. Még nem ismerte a szerelem erejét. Ki van itt? csodálkozott Kellan.

Én vagyok az, szólt a hang. Mindig is itt voltam, Kellan. Ki vagy te?

Kellan hirtelen úgy érezte, zuhan lefelé. Mintha a gravitáció bosszúból újra bekapcsolt volna. A lány sikoltva hullott alá a tátongó ürességbe. A meleg, vigasztaló ragyogás hideg, kemény, könyörtelen sötétségnek adta át a helyét. A körülötte pislákoló fény a korábbinak csak halvány emléke volt. Csak arra volt elég, hogy sötét árnyékokat vessen a kőfalakon.

A fény megvilágította egy férfi, egy tünde arcát és alakját, aki farmerben, túrabakancsban és sötét pulóverben állt előtte. Egy nyitott köntöst is viselt, Lothanéhoz hasonlót; szegélyeit ezüstfonállal hímzett finom vonalú tünde írás díszítette. Aranybarna haja hosszú volt, mint Orionnak és más tündéknek, akiket Kellan ismert. Arca furcsán ismerősnek tűnt, pedig biztos volt benne, hogy még sosem látta azelőtt. Egyik kezét ujjait szétfeszítve, tiltó mozdulattal emelte maga elé.

— Megállj! — kántálta. — E kör erejével megkötöttelek téged, neved erejével kényszerítelek téged, az elementumok rítusaival és erejével megparancsolom, hogy mutatkozz meg, és teljesítsd akaratomat!

Kellan úgy érezte, hogy hatalmas súly nehezedik rá. Mozdulni, beszélni próbált, de láthatatlan kezek mintha lefogták volna, betapasztották volna a száját; hiába küzdött, nem eresztették. Árnyakat látott elsuhanni a tünde mögött, aki most köntöse egyik zsebébe nyúlt, és markába szorítva előhúzott valamit.

— Engedelmességed jeléül — szólt — helyezd életed e kőbe.

Kinyitott tenyeréből ismerős amulett hullott ki láncán himbálózva. Az amulett megcsillant a fényben; a jádekő mintha maga is pislákolt volna. Kellan felismerte saját amulettjét, amely hajdan az anyjáé volt.

Mintha a zöld kő maga felé húzta volna a szívét és a lelkét. Kellan érezte, amint egyre távolodnak tőle, növekvő ködgomolyként kavarogva a levegőben. Az életét magába szívta a kő, mint a füstöt. A jade halványan sugárzott.

— E záloggal megkötöttelek téged — kántálta a tünde. — Így fogsz maradni, míg általa meg nem szabadulsz.

Kellan hidegnek és fáradtnak érezte magát; már alig küzdött. Egyszer csak a fény udvarán kívül újra megmozdultak az árnyak. Valaki előrelépett; egy nő sötét alakja tűnt elő. Testhez álló sötét bőrruhát viselt, keskeny kezében kis pisztolyt tartott. A fegyver fakó feketén bontakozott ki a homályból. A csövéhez hangtompítót erősítettek.

Vigyázz! gondolta Kellan, de nem tudott megszólalni. Valami azt súgta neki, talán már nem is lenne ideje kiáltani. A pisztoly halkan kattant egyet, majd még egyet. A tünde görcsösen megrándult, ahogy a golyók áthatoltak a mellkasán. Megfordulni se maradt ideje — arccal a földre bukott. A sötét alak egy percet sem habozott: mellé guggolt, hogy összeszedje a jáde-amulettet, amely kihullott az élettelen ujjak közül. Eközben egy pillanatra felnézett Kellanre, aki ekkor meglátta az arcát a fényben.

Midnight.

Csak egy pillanatig tartott. Aztán a nő megfordult, kirohant a fényből, és eltűnt az árnyak között.

— Aerwin! — hallotta Kellan a távoli kiáltást. Majd: — Marc!

A sötétből egy nő bukkant fel; strapabíró utcai ruhát és szűk fekete szintibőr dzsekit viselt. Haját rövidre vágva hordta. Arcát aggodalom és félelem árnyékolta be. Kezében automata pisztolyt szorongatott. Azonnal térdre vetette magát, és ujjaival megpróbálta kitapintani a pulzust a tünde nyakán.

— Marc… — suttogta. Megfordította a testet. — Istenem!

Lassan vér árasztotta el a kőpadlót, beitta magát a férfi pulóverébe és köntösébe. A nő elfojtott zokogással karolta át a férfi fejét, miközben másik kezével lágyan végigsimított a nyakán.

Valami életjelet keresett: belenézett a tágra nyílt szemekbe, amelyekben még mindig tükröződött a rémület és a csodálkozás. A nő szeméből most már megállíthatatlanul patakzottak a könnyek, és a tünde arcára hullottak.

Majd a nő lehajolt, és lágyan megcsókolta a férfit. Visszaengedte a kőre, és lezárta a szemét. Arcán kegyetlen elszántsággal felállt, megfordult, és elindult arra, amerről jött.

— Várj! — kiáltott Kellan. — Ne menj el! Ne hagyj itt engem! — De a nő rá se hederített. Vagy meg se hallotta, vagy nem törődött vele: kirontott a barlangból, és eltűnt a sötétben Kellant otthagyta egyedül a földön fekvő tünde néma, mozdulatlan alakjával.

— Ne! — kiáltott még egyszer a lány. Megpróbált megszabadulni kötelékeitől, de mozdulatai gyengék és erőtlenek voltak. Aztán hirtelen kinyitotta a szemét.

— Nyugi, kint vagyunk — szólalt meg mellette egy jól ismert hang. Kellan egyik kezével megdörzsölte sajgó fejét, és megpróbálta összekapni magát.

Autóban ült; az út gyorsan suhant a sötétített ablakok mögött. A fényszórók egy mindkét oldalról sűrű erdővel szegélyezett országút sötét csíkját világították meg. A távolban hegyek magasodtak, fekete tömbjük kiemelkedett a még feketébb éjszakai ég hátteréből. Az égen világítottak a csillagok és a telihold. Az autó halk zúgása és egyenletes mozgása kissé megnyugtatta Kellant.

— Jól vagy? — kérdezte Midnight a vezetőülésről. Lazán vezette az autót, fél keze a kormányon, szeme az úton.

— Mmh. Azt hiszem — felelt Kellan, még mindig a fejét dörzsölve. — Mi történt?

— Nem emlékszel?

— Nem. — Kellan próbált visszaemlékezni. — Azt tudom, hogy találkoztunk a Rinellével Portlandben… Aztán mi történt?

— Nyugtatót adtak be neked.

Kellan elgondolkozott. Halványan emlékezett rá, hogy bekötött szemmel vezették a dohos föld alatti folyosókon, ahol rozsda szagát érezte. Eszébe jutott a fecskendő hirtelen érintése. A meleg folyadék szétáradt az ereiben, mielőtt bármit is tehetett volna. Ahogy észrevette, mi történik, már magába rántotta a sötétség.

— Miért? — kérdezte. A tünde vállat vont.

— Mivel mágus vagy — magyarázta —, úgy gondolták, csak ezzel garantálhatják a biztonságukat.

— Nem emlékszem — mormolta Kellan. — Jó erős lehetett a cucc.

— Hát nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar felébredsz.

Kellan sóhajtott.

— Szörnyű álmom volt — szólt. — Nagyon furcsa.

— Miről szólt? — kérdezte Midnight, és Kellan, mielőtt egyáltalán belegondolt volna, már mondta is; csak annál a résznél torpant meg, amikor felismerte a nőt, aki hátba lőtte a tündét, és elvette tőle az amulettet. Ekkor félszegen elhallgatott.

— Tényleg? És aztán mi történt? — kérdezte Midnight.

— Én… inkább nem beszélnék erről — motyogta Kellan. — Különben hol vagyunk?

Körülnézett az elsuhanó sötét tájon, amely teljesen ismeretlennek tűnt.

— Portlanden kívül — mondta Midnight.

— Szelis területen?

— Nem, még Tir Tairngire-ban.

— Mennyi időt aludtam át? — pillantott Kellan a kocsi digitális órájára. Éjfél elmúlt.

— Több mint egy órát.

— És még mindig Tirben vagyunk?

— Igen — felelte Midnight.

Miért vannak még mindig tünde területen? A Szelis-Síd Tanács határa rögtön a folyó túlpartján húzódik. Még ha kelet felé hagyták is el a várost, miért nem fordultak északra, és lépték át az országhatárt, amilyen gyorsan csak lehet?

— Miért lassítunk? — kérdezte mindezek helyett Kellan, amikor az autó sebessége csökkenni kezdett. Midnight lefordult az útról egy pihenőhelynél. Az üres parkolóban végül megálltak.

— Megérkeztünk — jelentette ki Midnight. — Szállj ki a kocsiból, és csak semmi kapkodás.

Csak ekkor látta meg Kellan Midnight másik kezében a rá szegezett fegyvert.